Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ELMÚLT KOROK, RÉGI ÉTKEK.

                                     ERDÉLYI  SZŰK  ESZTENDŐK                                                                  

                                                       és  a  korabeli  táplálkozási  betegségek

 

A  táplálkozástan  viszonylag  fiatal  tudomány.  Alapjait  a  tizenkilencedik  század  második  felében  fektették  le,  az  anyagcserefolyamatok  lényegének,  a  fehérjék,  zsírok,  a  szénhidrátok  szerepének  tisztázásával.  A  huszadik  század  orvostudománya  a  vitaminok,  a  külömböző  ásványi  sók,  a  víz  és  az  úgynevezett  ballasztanyagok ( szaru,  cellulóz  stb. )  élettani  szerepét  derítette  fel.  Táplálkozási  hiányról,  illetve  betegségekről  beszélünk  valahányszor  az  életfolyamatokhoz  nélkülözhetetlen  fenti  tápanyagok  valamelyike  hiányzik.  A  tizenhetedik - tizennyolcadik  század  erdélyi  orvostudományának  -  akárcsak  nyugat- europai  ihletőinek  -  megvolt  a  maga  elképzelése  a  helyes,  illetve  helytelen  életmódról.  Csakhogy  az  távolról  sem  fedi  mai  elképzeléseinket.  A  memoár-irodalom,  a  történelmi  feljegyzések,  a  szépirodalmi  alkotások  bőséges  adatokkal  szolgálnak  e  századok  nemeseinek,  polgárainak,  parasztjainak  táplálkozási  szokásairól,  konyhaművészetéről,  illetve  konyhakultúrájáról.  A  híradások  olykor  anyira  kimerítőek  és  aprólékosak,  hogy  lehetőséget  nyújtanak  a  kor  egyes  társadalmi  osztályai  sajátos  táplálkozási  ártalmainak  feltérképezésére.  A  ,, krónikus  éhséggel"  küzdő  erdélyi  társadalom  és  főleg  az  egyre  inkább  jobbágy-  és  zsellérsorban  sülyedt  parasztság  életkörülményeiről  a  gazdaságtörténet  bizonyul  kiapadhatatlan  forrásnak.  Erdélyben  --  tudomásunk  szerint  --  nem  születek ( mint  a  kora  középkori  német  folklórban )  élethegyekről,  italfolyókról  ábrándozó  ,,Fressenliedek"  népmeséinkben  viszont  gyakran  visszatérő  motívum  a  ,,terülj,  terülj  asztalkám"  illetve  a   hamuba  sült  pogácsával  messzi  útra  induló  szegénylegény,  akit  a  történet  végén  jólét,  étel  ital  bőség,  csodaszép  királykisasszony  vár.

                                                                                ------------

 

A  refeudalizáció  útjára  lépett  erdélyi  társadalomra  a  tizenhetedik  századtól  az  1848- as  forradalom  időszakáig  félreismerhetetlenül  rányomta  bélyegét  a  hűbéri  elmaradottság.  Az  időjárás  viszontagságainak  kitett,  elmaradt  mezőgazdaság  még  az  úgynevezett  bőséges  években  sem  tudja  ellátni  a  belső  piac  szükségleteit,  amikor  viszont  természeti  csapások,  járványok  dúlják  a  városokat,  falvakat,  pusztító  éhinség  lép  fel.

Pestises  éveket  --  s  a  tízennegyedik  századtól  1828- ig  mintegy  60  ,,döghalál"  -  járvány  tizedeli  Erdély  lakosságát  --  aszályos  évek  előztek  meg  vagy  követtek,  s  így  a  megpróbáltatások  is  megkettozodtek.  A  ,,szűk  esztendők"  az  említett  időszakban  szinte  szabályszerűen,  4 - 5  évenként  jelentkeznek.  Ime,  néhány  különösen  keserves  esztendő.

1718 - 19- es  években  előbb  a  dögvész,  majd  a  pusztító  szárazság  jelentkezett,  s  ezt  követte  az  eddig  ismeretlen  méretű  országos  éhínség.  Bod  Péter  említi  önéletrajzában,  hogy  a  székelység  legnagyobb  része  Erdély  más  megyéibe  vándorolt  vagy  Moldovába  szóródott  szét.  A  halottak  száma  --  szerinte  --  megközelítőleg  százezer  ember  lehetett.  A  lakosság  kényszertáplálkozásáról  drámai  képet  nyújt  az  erdélyi  Főkormányszék  1719- ben  kibocsátott  körlevele,  mely  tárolást  és  eladást  rendel  el  a  földesurak  gabonafölöslegére,  hogy  ,,az  elalélt  szegénység  éppen  éhhalálra  ne  jusson".  Innen  tudjuk  meg,  hogy  ,,a  köznép... szokatlan,  emberemlékezet  óta  nem  látott  eledellel  kelletik  magát  nyomorgatni,  amikor  bükkfának,  szilfának  héjával,  revivel,  kétféle  makkal,  mogyorófa  rügyével,  nádgyökérrel,  törökbúza  törzsével,  berkenyefa  gyümölcséből  sült  máléval,  varju,  szarka,  macska  és  az  éhinség  miatt  megdöglött  marhák  husával  kénytelenek  magokat  tartani".   Réthi  András  arról  is  tudósít,  hogy  az  éhínségtől  néhány,  minden  emberségből  kivetkőzött  és  kiéhezett  ember  még  kannibalizmusra  is  vetemedett!

1785 - ben  a  rendkivüli  zord  tél  miatt,  valamint  az  ezt  követő  esőzések  nyomán,  éhínség  lépett  fel  Máramarosban,  17000  ember  halálát  okozva.  A  következő  két  évben  az  éhhalál  már  az  egész  országrészt  érinti.  A  krónikák  12000  ember  haláláról  emlékeznek  meg.

1794 -95 - ös  években  újra  éhínség  dúl.  A  csontig  lesoványodott  erdélyieek  ezrével  lepik  el  az  alföldi  községeket.

1816 - 17-  ben  előbb  árvíz,  majd  a  szárazság  pusztít  s  ezt  követi  az  országos  ínség.  A  lakosság  kénytelen  olyan  szűkségtáplálékhoz  folyamodni,  mint  annak  idején  az  1718 -19-es  évek  áldozatai.

Az  1847 - es  év  ugyancsak  aszályos.  A  helyzetet  súlyosbítja,  hogy  az  egész  országrészt  sáskák  hada  lepi  el,  az  eredmény  pedig --  újabb  általános  éhínség.

                                                                                       ----------

 

A  mezőgazdasági  válságok  s  az  azokat  követő  éhínségek  a  lakosság  népesedési  viszonyaira  is  erőtelyesen  kihatnak.  Natalia  Giurgiu  újabb  kutatásai  derítettek  fényt  arra,  hogy  jóllehet  a  tizennyolcadik  század  első  felében  az  összlakosság  száma  növekszik  és  a  születések  görbéje  is  felfelé  ível,  ugyanakkor  a  gyermekhalandóság  ijesztően  magas.  Az  elemzett  időszakban  az  átlagos  életkor,  társadalmi  osztályoktól  függetlenül  igen  alacsony,  mindössze  37 - 40  év.  Az  általános  halálozás  még  a  ,,kövér  esztendőkben"  is  19,8  ezrelék,  az  1847 - es  éhínséges  évben  viszont  eléri  a  szinte  hihetetlen  48  ezreléket.

Az  erdélyi  társadalom  előtt  állandóan  ott  lebeg  az  éhhalál  rémképe,  ezért  aránylag  kevés  figyelmet  fordít  a  táplálkozási  ártalmakra,  s  csupán  mikor  azok  tömeges  méreteket  öltenek,  akkor  hoz  a  kormányzat  néhány  szűkségintézkedést.  A  magas  gyermekhalandóságot  egyaránt  felpanaszolják  Mátyus  István,  Csapó  József,  Weszprémi  István,  tizennyolcadik  századi  orvosíróinak.  1766 - ban  állapítja  meg  Mátyus,  hogy  ,,egybeszámolván  azokat,  akik  nálunk  ötesztendős  korukig  elhullanak,  sokkal  többre  menyen  azoknak  számok,  mint  akik  mind  együtt  azután  100  esztendős  korukig  meghalnak".  Csapó  József  --  az  első  magyar  gyermekgyógyászati  mű(1771)  szerzője  --  külön  fejezetben  értekezik  az  ,,apró  gyermekek  elsorvadásáról"  s  a  megbetegedést  a  helytelen  táplálkozásról  hozza  összefűggésbe.  Az  általa  leírt  kórkép  kétségtelenül  a  csecsemőkori  sorvadás,  mely  a  teljes  vagy  részleges  éhezésnek,  főleg  az  állati  fehérjék  hiányának  tudható  be.  A  tizennyolcadik  század  magas  gyermekhalandóságáért  a  himlő  és  a  ,,sorvadás"  mellett  elsősorban  a  ,,szárazbetegség" :  a  tuberkulózis  felelős.  Az  ,,angliai  nyavalyát"  a  rachitist  név  szerint  először  Csapó  József  említi,  s  a  betegségre  jellemző  csontelváltozásokat  is  hűen  ábrázolja.  Csapó  nem  tudhatott  arról,  hogy  ez  a  kórállapot  a  D- vitamin  hiánya  eredményezte  kalcium  anyagcserezavar,  s  a  napfény  jótékonyan  befolyásolja,  de  ő  is,  más  kortárs  hazai  orvosok  is  egyaránt  hangoztatják,  hogy  a  nyirkas,  nap  nem  látta  lakások  károsak  az  egészségre.  Az  angolkór  természetesen  már  Csapó  előtt  is  ismert  és  igen  elterjedt  betegség  lehetett.  Tanusítja  ezt  a  mai  napig  fennmaradt  régi  népi  hiedelem  a  ,,váltott  gyermekekről",  aki  valójában  angolkóros.

                                                                                     ----------

 

A  parasztság,  a  közkatonaság  és  a  rabok  között  a  téli  tavaszi  hónapokban  a  C - vitamin  hiánya  előidézte  skorbut  igen  gyakran  jelentkezett.  A  nép  ,,sülynek",  illetve  ,,a  száj  és  hús  rothadásának"  nevezte.  A  kortársak  már  tudták,  hogy  a  bajt  elsősorban  a  friss  zöldségek  hiánya  idézik  elő.  Diószegi   SDámuel  1813 - ban  ok - okozati  összefüggést  állít  fel  a  falusi  szegénység  téli  táplálkozása  (besózott  sertéshús,  nehéz  ételek,  friss zöldségek  hiánya)   és  a  tavaszi  skorbut  között.  Az  első  nagyobb  szabású,  a  temesvári  közkatonák  közt  dühöngő  skorbutjárványt  Johann  Georg  Krammel  írja  le  1737 - ben.  Világosan  látja,  hogy  a  betegséget  az  egyoldalú  táplálkozás,  a  tartósított  húsok  fogyasztása,  a  kerti  zöldségek  hiánya  idézi  elő,  ugyanis  a  tisztek  között,  akik  tejtermékekkel  és  zöldségekkel  is  élnek,  a  skorbut  nem  lép  lép  fel.  Még  a  tizenkilencedik  század  közepén  is  gyakran  jelentkeznek  kisebb  skorbutjárványok  a  megyei  fogházakban,  ahol  a  rabok  csak  hetente  kétszer  kapnak  meleg  ételt.

  Mind  Erdélyben  mind  a  Bánságban,  a  megbetegedés  főleg  a  román  parasztságot  sújtja.  Az  1786 - 87 -es  években  Topánfalva  környékén,  az  Aranyos  völgyében  jelentkező  súlyos  skorbutjárványt  André  Etienne,  a  kincstartóság  orvosa  írja  le,  s  a  hiányállapotot  a  román  lakosság  igen  szigorú  valásos  böjtjével  hozza  összefüggésbe.  A  betegség  gyógyítására,  --  a  bécsi  orvosi  iskola  szellemében  --  vadon  termő,  emészthető  növények  keverékét,  illetve  az  azokból  készült  sör  ivását  javasolja.

1794 - 95- ben  a  súlyos  aszályos  évek  miatt,  a  skorbut  Erdély-szerte  jelentkezett,  de  főleg  közép-Szolnok  és  Torda  megyében  szedi  áldozatait.  A  közép-szolnoki  eseteket  Nyulas  Ferenc,  a  Torda  megyeieket  Osztrovics  József  chirurgus  jelzi  a  Főkormányszéknek.  Nyulas  a  megbetegedéseket  a  kemény  tél  miatt  elpusztult  kerti  veteménynek  és  főleg  a  káposzta  hiányával  hozza összefüggésbe.  A  Gubernium  orvosi  bizotsága  kettőjük  előterjesztése  alapján  szerkeszt  egészségügyi  körlevelet,  s  kerti  és  vadon  termő  növények  (sós  káposzta,  torma,  tubolya,  pitypang  stb.)  fogyasztását  javasolja.

   A  Bánságban  az  1773,  1795 - 98  és  főleg  az  1803 - as  években  pusztítanak  a  román  parasztság  körében  skorbutjárványok.  Egymagában  az  1803 - as  évben  72  községben  mintegy  5760  ember  betegedett  meg.  Az  1760 - as  évben  a  temesi  Bánságban  fellépett,  pszihotikus  tünetekkel  járó  --  a  néptől  vámpírizmusnak  nevezett  --  betegségről  Bologa  és  Gortvay  úgy  véli,  hogy  nemcsak  skorbut,  hanem  pellagrás  megbetegedés  is  lehetett,  mivel  főleg  a  kukoricakenyérrel,  puliszkával  élők  között  dúlt.  Ma  már  ismeretes,  hogy  a  kukoricában  létezik  olyan,,antinutritiv"  anyag,  mely  a  nikotinsavnak,  a  B - vitaminnak  egyik  tagjának  a  felszívódását  gátolja,  a  pellegra  viszont  fehérjeszegény  étrend  mellett  fellépő  nikotinsav - hiány.  (A  kór  ismét  csak  teszi  kérdésessé,  hogy  Erdélyben  1870  körül  írták  le  az  első  pellagra  eseteket,  szemben  a  szomszédos  Moldovával,  ahol  a  betegség  már  a  század  harmincas  éveiben  tömegesen  jelentkezett).

                                                                                   -----------

 

Igen  elterjedt  lehetett  a  hemeralópia,  a  farkasvakság,  a  szürkületi  látás  fogyatkozása,  vagyis  az  A - vitaminhiány  betegsége  is.  A  tizennyolcadik  század  húszas  éveiben  a  katonaság  soraiban  léptek  fel  tömeges  megbetegedések,  s  azokat  empíriás  alapon  (és  igen  helyesen)  főtt  marhamájjal  kezelték.  Grosz  Frigyes,  nagyváradi  szemorvos,  1837 - ben  állapította  meg,  hogy  e  betegség  Erdélyben  gyakori,  s  csupán  a  Nagyvárad  melletti  Szent  András  román  lakta  községben  száz  beteget  derített  fel.  Nálunk  a  szomszédos  országokkal  ellentétben,  nem  észleltek  tömeges  anyarozs- mérgezéses  eseteket,  valószínűleg  azért  -  állapítja  meg  Mátyus  -  ,,mivel  a  búzának  és  törökbúzának  ennyi  bőségben"  még  a  szegényebb  lakosság  is  alig  fogyasztott  tiszta  rozskenyeret.  Gyakori  volt  viszont  a  kenyérbe  keveredett,  gombával  fertőzött  (Lolium  temulentum  L),,,bolond  búza"  okozta  súlyos,  olykor  halálos  mérgezés.  Mátyus  részletesen  kitér  a   megbetegedésre,  1805 - ben  a  Főkormányszék  megbízásából,  Nyulas  egészségügyi  röplapot  szerkeszt  a  Lolium  okozta  mérgezések  tünettanáról.

                                                          ..................... ,,,,,,,,,,,,,,,,

                                                 ELMÚLT  KOROK,

                                                               RÉGI  ÉTKEK.

                                                                                            I.

                                                                              

 A  harmadik  hét  esztendőben  az  étel,  ital  rendének  ahhoz  kell  szabattatni,  amicsoda  életnek  nemére  akarja  az  iffiú  magát  fogni.   Mindennek  előtte  pedig  jó  egű  lakóhelyet  kell  magának  választani.      Akik  dolgozó  életre  fogják  magukat,  ez  üdős  korokban  többet  egyetnek,  és  oly  étkekkel  éljenek,  melyek  kevés  mennyiségekből  is  sok  táplálóerőt  adjanak,  és  az  ő  testeket  nagyobb  munkára  szoktatdogalják.   Akik  penig  tanolni   akarnak,  azon  igyekezzenek,  hogy  gyengébb  és  tisztább  étkekkel  élvén,  bő  élőlelkeket  vegyenek,    és  meglássák,  hogy  a  kiadandó  rútságokat  idejekorán  adják  ki,  és  az  alkalmatlan  időbéli  tanulással  magokban  nyerseséget  ne  szerezzenek.   A  huszoneggy  esztendőtől  fogva  az  ötvenedikig  középszerű  kornak  tartatik,  minek  okáért  egy  ebben  az  ételi  rendtartás.   Az  étel  italban  azért   itt  a  minéműséget,  a  mennyiséget,  az  időt  és  hasonló  környülálló  dolgokat  kell  meggondolnunk.   A  minőségre  nézve  jól  alkalmaztatottnak  kell  lenni,  azaz  jól  megkölt  és  sült  kenyérnek,  jó  húsnak,  egyszóval  jóízű  étkeknek.    Mindazáltal  a  szokásnak  és  a  test  állásának  is  engedhetni  itt  valamit,  külömb-külömbféle  étkeket  sem  árt  enni,  akitől  lehet,  csakhogy  külömbözők  ne  legyenek.   A  mennyiségre  nézve  jó  csak  annyit  enni,  hogy  az  ételtől  felkelvén,  még  valami  kis  ételi  kivánságot  érezz  gyomrodban,  a  munkálódók  többet  emészthetnek  meg,  kevesebbet  a  henyélők.   Télbe  többet  egyél,  mint  iszol,  nyárban  ellenbe.   Ha  kelletinél  többet  szoktál  enni  és  innya,  nem  árt  minden  héten  egy  vacsorán  avagy  ugyan  nem  enned,  avagy  csak  igen  keveset.   Legegészségesebb  rendszerént  egy  nap  csak  kétszer  enni,  de  nem  felette  sokat.   Az  ebéd  s  a  vacsora  között  való  időnek  küssebbnek  kell  lenni,  mint  a  vacsora  s  az  ebéd  közt  való.   Aki  ebéden  többet  szokott  enni,  vacsorán  kevesebbet  egyék,  és  ellenbe.   Elsőben  a  lágyítót  és  hamar  emésztődőt  kell  bévenni,  azután  a  hasat  megállítókat.   Az  ital  legyen  jó  gabonából  főtt  és  jól  megforrott  megtisztult  ser  és  bor,  csakhogy  igen  sok  ne  légyen.  Legjobb  az  étel  közt  innya,  mivel  az  éhomra  való  ital  az  agyat  megháborítja,  az  étel  után  való  penig  az  emésztést,  mindezáltal  ha  az  eledel  nem  akar  lemenni,  nem  árt  étel  után  is.   Az  alvás  közt  való  italt  is  el  kell  távőztatni,  leginkább  penig  a  magad  gyakorlásod (játszásod)  vagy  feredésed  után  a  hideg  italt  eltávoztasd.   Jobb  megszagatva,  mértékletesen  innya,  mint  egyhuzamba.   Az  elme  felindulásit  el  kell  távoztatni,  a  mértékletes  vidámság  mindezáltal  hasznos

                                            (Apáczai  Csere  János :  Magyar  Encyklopaedia)

 

                                                                           II.

Az  titulusról   lépjünk  által  az  vendégségekre  és  ebédekre  s  vacsorákra.   Legelsőbben  is  reggeli  kávé,  herbathé,  csukolátának  híre  sem  vala ;  ha  valakinek  azt  mondottad  volna :  kell - e  kávé,  talám  azt  értette  volna,  hogy  állj  el  mellőle ;  ha  kell - e  thé,  talám  azt  tudta  volna,  hogy  tezed ;  ha  csukolátával  kínáltál  volna  valakit,  talám  azt  tudta  volna,  ha  tudta  volna,  hol  volna  Kacsulátafalva  Fogarasföldön,  hogy  az  kucsulási  patakból  kínálod....  Híre  sem   vala  ezeknek  az  régi  időkben,  hanem  Brassóban  főzték  a  fahéjvizet,  azon  kivül  az  reggeli  italt  hívták aquavitának,       vagy  tiszta  égettbort  ittanak,  honnan  is  az  úrasszonyok  apró  pincetokokban,  úgy  az  nemes-  és  főasszonyok  is  úgy  kínálták,  s  kivált  az  idegen  embert.   Vagy  penig  égettbort  töltvén  tálban,  azt  megmézelték,  vagy  két  fügét  vagy   egynéhány  szem       malosaszőlőt  tettek  köziben,  s  úgy  keverték  azt  tálban  kalánnal,  azután  megoltván  az  tüzet,  azt  itták,  az  fügét  utána  ették.   Az  férfiak  reggeli  ital  gyanánt  jó  fonom  édes - csípős  ürmösbort is  ittanak,  s egészségesnek  tartották,  mert  ne  vala  olyan   paszomántos             gyomrok,  mint  az  mostaniaknak.                                                                                                 Régi  magyar  étkek  ezek  valának :  tormával  disznóláb,  káposzta  tehénhússal,  szalonnával,  vagy  télben  új  disznóhússal,  tehénhús  polyékával,  kukrejtel,  árpakásával,  de  abban  soha  azelőtt  citromlevet  nem  töltöttek ;  tehénhús  rizskásával,  murokkal  vagy  petrezselyemmel,  röstölt  lével,  nyárban  új  hüvelykes  borsóval ;  lúd  töröttlével,  tyúk  sülve  fokhagymával,  ecettel,  szalonnával ;  borsó  vagy  héjalva,  s  arra  felül  szalonnát  perzseltenek,  s  úgy  töltötték  az  tálban,  vagy  hajatlan    hígan,  abban  darab  szallonnát  vagy  disznóhusz  tettenek  ;  berbécshús  spékkel  vagy  tárkonnyal  vagy   ecettel,   vereshagymával (ennél  kedvesebb  étke  nem  volt  az  öreg  Teleki   Mihálynak,  sem  Apor   Istvánnak) ;  tehén-  vagy  disznóhús  kaszáslével,   ennél  s  az  káposztánál   magyar  gyomorhoz   illendőbb  étket  nem  tartának  az  régi  időben,  nyúlhúst  fekrte  lével,   csukát  tormával  vagy   szürke  léveletc.    Vajat  nem  tettek  semmi  ételekben,  hanem  az  kása  közepiben,   mikor  feladták  asztalhoz,   mikor  kalácsot,   lepént,  bélest  sötöttek,  abba  tettek  vajat,  vagy  pedig  pánkót,  noha  inkább  ették  akkor  az  új  olvasztott  hájban  forralt  pánkót,   mint   az  vajban  sültet.    A  kapornya  volt   minden  éteknek  jó  ízt  adó  szerszáma.     A  kerék   asztalnak  híre  sem  vala   hanem  végyszegletű  asztal  vala   az  embereknek   az  elejénél...   Nem   francia   módón,   mint   most,   hanem  tíz  órakor  ettenek  ebédet,  hat  órakor  vacsorát....

                                                  (Apor  Péter :  Metamorphosis  Transilvaniae)

  

 Erdél  lakosságának  táplálkozására  és  táplálkozási  ártalmaira  is  tökéletesen   alkalmazható   Costache  Virnov,  moldovai  orvos  1836 - ból  származó  megállapítása  :  ,,Minthogy   a  nép  életfeltételri  külömböznek  a  gazdagok  életmódjától,  ezeket  a   külömbségeket   betegségeik  is  tiszteletben  tartják."                                                                                                                                                    A   tizenhetedik   században  falvaink  parasztsága   még  aránylag  bőven  fogyaszt  marha-,   disznó-,  és  juhhúst,  halakat.   Igen  kedveli  a   káposztát,  köleskását,  télen  a  besózott  húsokat,  egész  évben  a  szalonnát.    Gyakoriak  a  szalonnával  főzött  tészták   is.                                                A   tizennyolcadik   században  a  parasztság  elszegényedésével   együtt,  a  húsfogyasztás  is  jelentősen  csökkent.   Jellemző   hogy  a  nyolcvanas  években   Mátyus   már  arról  számol  be,   hogy  a   szalonnán  kivül  télen  ,,a  rabotával  élő  szegény  emberek  kenyeret,  málét,  sajtot,  túrót  s   egyéb  ilyen  száraz  természetű  eledelt"  fogyasztanak.   Gyümölcs  általában  csak  nyáron  kerül  az  asaztalra.   A   tizenhetedik  századi  és   főleg  a  tizennyolcadik  századi  étrend  nehéz  testi  munkát  végző  emberek  számára  állati  fehérjékben  szegénynek  és   ugyanakkor  vitaminokban  elégtelennek  tekinthető.   így   hát  nem  túloz   Mátyus   megállapításéval,   hogy  nehéz  testi  munkát  végző  székelyek,, fele  idejükben"   már  öreg  emberek  benyomását  keltik,  ,,famasinához"  inkább  hasonlítanak  mint  élő  emberekhez.                      

                                                                                  ------------

 

Bőséges  az   irodalma  a  nemesi  konyhakulturáknak.   Csupán  egyetlen  forrásra  hivatkozunk,   Apor  Péter  Metamorphosis   Transilvaniaejára.   Apor  művének  a  nemesség  ebédjeiről,  mulatozásairól  szóló  fejezeteinek  táplálkozástani  szempontból  való  elemzése  fényt  derít  arra,   hogy  az   általa   annyira  dícsért   ,,régi   magyar   étkek "   voltaképpen  mennyire  ellentmondanak   az  észszerű  táplálkozás  legellemibb   törvényeinek.    Ehhez  járult  a   már  a  reggelivel  kezdődő  italozás (pálinka,  ürmös  bor),  az   ebéd  során  három  ízben  is  felszolgált  ital ( ürmös  bor,  újbor,  meggyes  bor),   a  rendszerint  féktelen  lakoma.   A  koleszterindús,  erősen  fűszeres,  sós,  vitaminszegény  táplálkozás  különösen  kedvezhetett  a  szív   és   érbántalmaknak,  anyagcserezavarok  ( kóros  elhízás)  kialakulásának.    A  kor   nemességének   soraiban   a   szívérrendszeri  ártalmak   száma   valóban   magas   lehetett.   Szívinfarktustól   még  nem   tud   a   kor   orvostudománya,   hisz   az   átlagos   életkor,    Európa - szerte  igen   alacsony,   Erdélyben  --  mint  jeleztük  --37 --40  év.   az  infarktus  viszont   rendszerint   az  50.   év  után   jelentkezik.    Az  érelmeszesedés   gyakori  volta   mellett   szól   viszont   a  történelmi   és   orvosi   híradásokban   oly   sűrűn   emlegetett   halálos   ,,gutaütés"   illetve   az  agyvérzést   követő   részleges  bénulás.                                                        Az    agyvérzés   mellett   a   legtöbbet   emlegetett   betegség   a   nemesség   soraiban   a   ,,vízkórság".    Ez   részben   dekompenzált   szívártalom,   részben   az   utolsó   szakaszában   jutott   májsorvadás   kórjelző   tünete   lehetett.    Az   érelmeszesedés   és   kóros  elhízás   gyakoríságát   tanusítják   a   kor  nemeseit   ábrázoló   festmények   is.    Az   alig  40 - 45   éves   férfiak   erősen   pocakosak,   arcuk   puffadt   és   véraláfutásos.    Mindezek   egyaránt  szálláscsinállói   illetve  kifejezői   az  ateroszklerozisba   torkolló   súlyos   táplálkozási   ártalmaknak.    Hasonló   lehetett   a   kórszármazása   az   oly   gyakori   ízületi   bántalmaknak,   reumás   ,,fluxusoknak"   és    főleg   a   köszvénynek.    Utóbbiról   ma   már  tudjuk,   hogy   táplálkozási  ártalom   s  nem  egyéb   mint   a    húgysav  leragadása   az   ízületekben,   súlyos   esetekben   a   zsigerekben   is.    Rendszerint   a   felsőbbb   osztályok   túltáplált  egyéneinél   lépett   fel.    Az   alkoholfogyasztás   elősegíti   a   köszvényes   roham   kiváltását.                                                                                                        Jellemző   ,,úri  betegségek"   közé   sorolhatók   még   a  ,,csömör"  is.    Az   émelygéssel,   fejfájással,   szédüléssel,    perifériás   keringési   zavarokkal,   székrekedéssel   jelentkező   állapot,   súlyos   gyomor,-   bélhurutnak,   pontosabban  étel-  és   alkoholmérgezésnek   fogható   fel.

                                                                                   -------------------------uuuuuxcxxxccxcv

 

 A   tizenhetedik  -  tizennyolcadik   század   parasztságának   és   nemességének   táplálkozási   ártalmairól   felvázolt  képünk   távolról   sem   teljes.    Mégis   úgy  véljük  --   jól   illusztrálja   azt   az  orvosszociologoiai   tételt,   hogy   külömböző   társadalmi   osztályoknál   sajátos  ,,differenciális   patologiával"   kell   számolnunk.    Constantin   Carcas,   a   tizenkilencedik   század   elején   élt   román   felvilágosult   orvos   Havasalföld   lakosságáról   szólva   állapította   meg,   hogy   ott   a   bojárok  ,,a  túl  nagy  jóléttől",   a   parasztok   az  ,,elviselhetetlen   nélkülözéstől"  pusztultak   el.   Ezt   a   megállapítást   teljes   egészében   vonatkoztathatjuk   az   általunk   elemzett   időszak   Erdélyre   is.